Két lábon a világ

Két lábon a világ izgalmas. Ezernyi új, lepiszkálni való holmi. Más perspektíva.
Ezt március 21-e óta Te is tudod, Simon, Kisfiam 🙂
Hatalmas erővel, fehér ujjakkal kapaszkodva felálltál. Kemény küzdelem volt, hiszen a két husika lábad 9680 grammot tart. Anya édes nehézsúlyú birkózója, mosolybombám, Isten hozott a kétlábúak világában!

Esti dúdoló

Itt kuporgok az ágyad mellett, Sámuel.
Ma cseréltünk Apával, mert így hozta a véletlen. Hogy a háromnapos láz nevű betegséggel küzdő Simont, miután lehányt, Apa vette át. Meg Weöres Sanyi bácsi 🙂 És Simon annyira ellazult a patakként csörgedező, dúdoló Weöres versekre, hogy Apa ölében aludt el.
Te pedig, okos nagyfiú, bejöttél a szobádba, ahol már csak a hangulatlámpa világított, behajtottad magad mögött a szobaajtót és bebújtál az ágyba. Közölted bagollyal, hogy “tsutsul” és elkezdted az esti altató motozásod.
Olyan régen volt, hogy altattalak. Olyan nagyon hiányoztál, esti Kisfiam!
Itt kuporgok az ágyad mellett a sötétben, már nem világít a lámpa, a hátadat sem simogatom (“szimogat, hata, szimogat!” szólt az esti utasítás 🙂
Csak kuporgok itt és dúdolok. S közben csodállak, “tettő éves” Kisfiam. Csodálom a hosszú szempilládat, a formás szájadat, a szép fülecskédet, egymást ölelő kezeidet. Én pici Kisfiam, egyetlen Samikám, elsőszülött magzatom….

Éjjeli lepke

Az alvás édes illata lengi be a gyerekszobát.
Két szuszogó gyermek, mamusz gondosan az ágy mellett letéve, kisautó a kézben, hüvelykujj a szájban.
De szeretnék kicsi lenni. Egészen picike, hogy odabújhassak mellétek. Mindkettőtökhöz egyszerre.
Érezhessem a nyugodt lélegzeteteket, a szívetek ritmusát, apró álom-rezdüléseket a testeteken.
Csak hadd legyek én a takaró, mely körülölel éjjel, a párna, hogy gyönyörű arcotok álmotokban is láthassam.
Éjjeli lepkeként suhanok a szobában, paplant igazítok, játékot rendezek, arcot simítok.
Érzitek, hogy ott vagyok? Hogy kezem betakar, megsimogat, hogy csak állok ott a csendben éjjelente és nézlek, csak állok ott és nézlek én két szép Kisfiam 💗

Két gyönyörű lovagom

Katasztrófa sújtotta övezet

Bizony, lassan kitehetjük a táblát az ajtóra: katasztrófa sújtotta övezet!
Anya ugye lábfejtörés, megfázás, szörnyű köhögés, szemgyulladás (szerencsére múlóban).
Simonka drága angyalom a legbetegebb. Szemgyulladás, ami nagyon-nagyon csúnya, kezdődő középfül gyulladás, nátha, köhögés. Szinte antibiotikumon élsz 😦
Apa tegnap óta durva hasmenéstől szenved, hányingere van és falfehér.
Sámuel csak náthás, remélhetőleg ez ennyiben is marad.
Ja, és Barka tüzel, úgyhogy olyan, mint a bolondgomba….
Ezen kívül gyönyörűséges tavasz van, de mi itt ülünk bent egész nap, karanténben. Csoda, hogy még nem faltuk fel egymást 🙂

Még álmodban is…

Simonka, a hős

Édes angyalom, micsoda remek kisfiú vagy! Igazi hős!
Hiszen képes voltál délután fél hattól éjjel egyig különösebb hiszti nélkül ellenni. Pedig folyamatosan zaj volt, sípoló gépek, rohangálás, szólt a tv, égett a lámpa.
De Te még este 10-kor is vidáman mosolyogtál a fáradtságtól majd leragadó szemekkel a váróteremben lévőkre. Pedig nem volt könnyű dolgod. Nem mászkálhattál szabadon, csak Apa ölében voltál, szopizni se tudtál kényelmesen, aludni se igazán.
De nem volt más választásunk. Sámuelt már rá lehetett hagyni Mamira (ahogy újabban Ő nevezi Erzsi nagyit), de Te a szopizás miatt velem kellett, hogy legyél.
Így szenvedtük végig azt a bő hét órát, hogy Anya, azaz én, végre sorra kerüljön az akuton.
Ahova azért kellett bemenni, mert már nagyon fájt a lábam.
A történet két és fél héttel ezelőttre nyúlik vissza, amikor is Sámuel – igen, Te, elsőszülöttem! – kétszázadik rászólásra sem értette meg, hogy ne ugráljon a lábunkra.
Álltunk a nappaliban, ölemben Simonnal és néztük miként lakomázik a madár az almás ládából. Mikoris Sámuel, Kisfiam, ‘viccses’ kedved kerekedett és ráugrottál páros lábbal a bal lábfejemre. Sarkon landoltál rajta, én hallottam valami pukkanásfélét és annyira fájt, hogy azon nyomban sírni kezdtem. Akkor, ettől persze végre megértetted, hogy nem szabad a lábunkra ugrálni. Sírni is kezdtél, puszilgattál, mondogattad, hogy “pháj, anya jába pháj, nem sabat, nem sabat, Samu jáug, nem sabat”. Simonka rémülten csatlakozott a bömbölő kórusunkhoz.

Mivel nem javult a zúzódás és az ízületi gyulladás sem, hanem már olyan mértékben fájt, hogy előző éjjel nem tudtam aludni és a duzzanat feketés színt öltött, hát tegnap visszamentem a rendelőbe. Persze ismét más orvos volt… Végül is ez lett a szerencsém. Elküldött röntgenre. Onnan pedig elküldtek az akutra, mert törésem van.

Így kötöttünk ki mi hárman, Simonka, Apa és én a boråsi kórház akutján.
Kaptam két helyes mankót, szigorúan rendelt fáslizást és teljesen tehermentesítenem kell az elkövetkező négy hétben a lábamat. Mivel 6 hét a csont visszaforrásának ideje, s abból nekem már kettő hét eltelt (totális terheléssel, vásárlás, Titeket cipelni, takarítás, autóvezetés, séta…), így 4 hétig kiírtak betegre.
És most nagy szervezés megy, mert Apa csak két hetet tud távol maradni a munkájától.
Szerencsére vannak Barátaink. Különben nem is tudom, hogyan gyógyulna meg a lábam teljesen…
És négy hét elteltével letesztelhetem, milyenek a svéd gyógytornászok 🙂

Addig is, jó, ha tudjátok, Gyermekeim, hogy anya kemény. Kőkemény. Mert ha képes voltam törött lábbal két héten át minden nap minden feladatomat maradéktalanul ellátni, akkor bármire képes vagyok!
És már azt is tudom, hogy az akarat legyőzi a fájdalmat…
De Ti soha ne próbáljátok ki ezt.

Tavaszodik

És íme, március elsején, amikor már a lelkem is elhitte, hogy tavaszodik, szakad a hó…
De sebaj, mert mi így is boldogok vagyunk. Nagyokat hancúrozunk, főzünk, rajzolunk.
Simon már térden áll, és így ül. Ez az alternatív verziója az ülésre 🙂 Folyton kapaszkodik fel, fotelbe, kisasztalra. Mert már annyira, de annyira szeretne állni! Hogy fehérednek az ujjai, és egész kis teste beleremeg, hogy karizommal felhúzza magát. Sikertelenül. Eleddig legalábbis. Csak annyit látni, hogy ott van kétszer négy hófehérré markolt ujjacska, egy kíváncsi szempár és a kis hegyes orr. Majd hosszú percek telnek el, közben hol az egyik, hol a másik kis kéz nyúlkál fel az asztalkára, mint egy kiselefánt ormánya. Tapogat, hogy mit is tudna levadászni. Aztán a kis izmos karok elfáradnak, de nincs még technika arra, hogyan mássz vissza négykézlábra. Így aztán kétségbeesetten sírsz, amíg valaki meg nem könyörül Rajtad és levesz ebből a pozícióból. Vagy pedig próbálkozol, fél kézzel kapaszkodsz, másikkal a levegőben markolászol magad mögé. És vagy átesel a hátadra, vagy végigütöd az arcod az asztalon esés közben. Keservesen tudsz sírni Angyalom. S azt hiszem inkább az újabb sikertelenség miatt, mintsem a fájdalomért.
Az ínyed rettenetesen duzzadt, még mindig nem látom a fehéredést, de szopi közben és az ujjammal is érzem: nagyon közel a cél! Két pici metszőfog útban van kifelé 🙂
Sámuel sokat betegeskedik. Most éppen kötőhártyagyulladása van… Éjjelente sokszor sír, hangosan beszél álmában. Persze nappal is. Sokat sír (hiszen egyre több a nem) és sokat beszél 🙂
Például ki tudod mondani, hogy “ablak pálkáány”, vagy ha szólok, hogy gyere Sámuel, akkor futsz és kiabálod, hogy “vövök!” Szabályos reklamációt rendezel, ha valami nem úgy van, ahogy elképzelted. S mindezt persze haláli sírós hangon, a hatás fokozása kedvéért… “Nem kéj, anya! Te nem kéj, nem jó, át tesz! (és ezzel átrakod az én tányéromra a nemkívánatos falatot) Mákklémes kenyéj, kéjek, mákklémeeeees, jóóó!!!”
“Nem jó, nem esz, babajé, baba jóllak, anya igen!”
Imádom, ahogy beszélsz, ahogy látom, miként mozognak a fogaskerekek, hogy szavakba öntsd, amit akarsz, hogy miképpen futsz neki újra és újra, ha nem értem amit mondasz. Érdekes, de azt hittem, majd lesznek egyedi szóalkotásaid, vicces szókapcsolatok… De Te olyan rendszerető gyermek vagy, hogy csak akkor mondasz ki egy-egy szót, mondatot, ha már szinte tökéletesen képes vagy rá. Kivéve a “heptel”, kanálszerűen elterülő, kinyújtott nyelvvel. De hát a helikopter igazán nehéz szó 😀